30 év. Azt hiszem ez az a kor, amit ha az ember elér nem árt ha nekifog egy kis számadást tartani az eddigi életéről.

Nekem holnap lesz a 29. szülinapom. Már csak egy év van hátra a húszasokból. Igazából mostanra jutottam el odáig, hogy ezután már nem igazán akarom ünnepelni, bár azt mondják a kerek évfordulókat mindig megszokták, de a következőt még van egy évem eldönteni. De a számadást megkezdtem, és azt hiszem ha most a végére érek, nem sok jóra számíthatok...

Először is, vegyük azt, hogy milyen jövőképem volt gyerekkoromban ha 30 éves leszek. Azt hittem addigra már lesznek gyerekeim, szép otthonom, biztos hátterem és persze egy szerető férjem, akiért bármit megtennék és fordítva. Lesz szerető szülői (nagyszülői) ház, és lesznek dédnagyszülők, lesz nagy rokonság, és a barátnőimmel már nem az aktuális kalandjainkról és bulikról fogunk csevegni, hanem gyerekekről, férjekről, receptekről...

Hogy ezekből mi valósult meg? Nos azt hiszem egyértelmű a válasz...

És mind emellett egy csomó egyéb dolog is kimaradt az életemből, amit szerettem volna. Nem vezettem még autót (pedig mennyire szeretnék), nem bungee jumpingoltam, nem búvárkodtam, nem laktam külföldön, illetve egy csomó olyan helyen nem voltam még, ahol szerettem volna. Ezen kívül pedig (kiindulva az előbbiből) nem tudom milyen anyának, feleségnek, társnak lenni...

Viszont vannak, barátaim, akikkel még mindig a bulikról és a kalandokról beszélgetünk, bár néha előkerül egy-egy gyerek téma (igen, van akinek már sikerült), és beszélgetünk néha receptekről is, vannak szüleim, igaz fizikailag és lelkileg is többezer kilométerre egymástól, és még van egy nagyim, akiért mindannyiszor hálát adok, hogy még van, és mindig ha eszembe jut, csak azt szeretném, ha egyszer megtudná általam, hogy milyen dédnagyszülőnek lenni (ugyanis ezt hajtogatja állandóan, hogy ő mennyire szeretne - nagyjából 10 éve már).

Nézzük a következő dolgot. Nos, azt hiszem nem egy, és nem is két alkalommal hittem azt, hogy megtaláltam a megfelelő pasit arra, hogy normális (számomra normális) családi életet teremtsek (teremtsünk). Voltam már szerelmes nem egyszer... Hittem is, hogy ő az igazi. Aztán csalódtam. Újra, és újra, és újra... Már nem is számolom, hányszor. Azt hiszem egy ideje azonban eljutottam odáig, hogy már nem fáj annyira, ha bánt valaki, mint korábban. Meglátom, megszeretem, elhagy - és már nem hiszem, hogy vége a világnak. Csak annyit érzek, hogy újra visszatér a régi lemez, a szingli élet, amitől lassan már olyan csömöröm van, hogy ha csak rá gondolok azonnal rám tör a rosszullét. Jönnek újra az üres, szürke napok, egyedül, és nagy szerencse, ha közben azért nem téli zimankó van, mert akkor aztán képes vagyok teljesen magamba zárkózni...

A harmadik dolog. 30 - azt mondják nem fáj, de mégis mindenféle misztériumok övezik. Hiszen onnantól közép korúnak számítasz!!!! Jesszus... Akarom én ezt?!?! :)

Ha akarom, ha nem ha nem esik a fejemre egy repülő, vagy egy tégla vagy egy busz, vagy akármi, akkor bizony be fog következni. Azt hiszem igazából nem is a kortól félek, hanem attól, hogy mások hogyan fognak viszonyulni a koromhoz. Hiszen egyre inkább a perifériájára fogok kerülni annak a bizonyos húspiacnak, mivel egyre több lesz a nálam frissebb és újabb áru, és félek, hogy talán egy idő múlva már senkinek nem fog kelleni az a kis régi csontos húscafat ott a sarokban ami már kicsit rágós meg kicsit zsíros is, mert a rengeteg bélszín, és libamáj mellett fel sem tűnik már.... De egyszer végre valaki elvihetne, mert jó sok zöldséggel még baromi jó levest lehetne főzni belőlem :)

Még nem adom fel. Hiszek abban, hogy fogok még találni egy olyan szakácsot, aki pont belőlem akar "Erőlevest" főzni, és valóra váltja az álmom, hogy végre kellőképp fűszeres, ízlésesen sós, és zamatos legyen az életem.

Jövőre 30 leszek. Remélem addigra megtalálom...