Kislány korunkban elképzelünk egy képet, hogy milyen lesz majd a mi szép szőke hercegünk, aki majd egyszer csak feltűnik az életünkben, felkap bennünket és ellovagol velünk a naplementébe.
Töviről hegyire kigondoljuk, hogy milyen lesz a haja, a szeme, a fizikuma, hol fog dolgozni, és még egy csomó minden mást, ami számunkra fontos. Aztán ahogy kezdünk felnőni ezek az igények egyre csak nőnek majd. Például, hogy milyen legyen a végzettsége, melyik legyen a kedvenc együttese, mi legyen a kedvenc étele...Majd az évek tesznek még mellé akár ezer meg ezer tulajdonságot.
Aztán később elkezdenek kopni ezek az elvárások. Már nem baj, ha kicsit kopaszodik, vagy, ha nem kockás a hasa, ha nem a legjobb kocsival jár, vagy ha nem öltönyös a melója.
És mindez azért, mert az évek során rájövünk arra, hogy nem ez számít. Csak az lenne a kérdés, hogy akkor vajon mi...
Egész életünkben arra vágyunk, hogy valaki végre szeressen bennünket, hogy megkérje a kezünket, és hogy anyák lehessünk végre. De vajon tudjuk, hogy ezek közül bármelyik mit is jelent? Hogy milyen érzés szeretve lenni és viszont szeretni? Hogy milyen együtt élni valakivel, aki végre nem lakótárs és nem anyu-apu, hanem "A Pasi". Akire majd nekünk kell akár főzni, vagy mosni. És úgy akarunk anyák lenni, hogy fogalmunk sincs milyen érzés, mekkora felelősség, és ahogy egy régi jó barátnőm mondja: 24 órás szolgálat életed végéig.
Görcsösen ragaszkodunk dolgokhoz, amikről fogalmunk sincs milyen érzés, vagy hogy mekkora feladat. Talán az ösztönök hajtanak, talán a társadalmi elvárásoknak akarunk eleget tenni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nőből vagyunk és így vagyunk bekötve...
De egy biztos: mi szingli nők olyan dolgokra vágyunk, amiben még soha nem volt részünk azelőtt.
Talán ezért is van az, hogy ha véletlen belovagol egy derék sváb fickó az életünkbe valamiért mégis úgy érezzük, hogy nem ez az amire szükségünk van. Ilyenkor jön az, hogy jó dolgunkba már nem tudunk mit csinálni, de nem így van.
Egyszerűen csak vagy már képtelenek vagyunk elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet, vagy valami furcsa belső hang visszavonulót fúj. Lehet csak azért, hogy megóvjuk magunkat egy újabb csalódástól, de az is lehet, hogy egyszerűen csak rájövünk arra, hogy már annyi ideje erre várunk erre az egészre, hogy már nem biztos, hogy képesek lennénk elfogadni a változást bármennyire is pozitív lenne az.
És most eljutottunk odáig, hogy mi az oka annak, hogy egy nő eljut idáig. Nos azt hiszem az egyik legnagyobb okozója a "süni szindrómának" az, hogy a korábbi tapasztalatok egyszerűen egy olyan védekező mechanizmust indítanak be, ami egyszerűen nem engedi, hogy boldogok legyünk. Mert túl sok volt a kudarcélmény. Az, hogy bármit is teszünk egyszerűen nem kellünk.
És ami leginkább le tudja rombolni az önérzetünket az, ha évekig azon dolgoztunk, hogy megnyerjük egy pasi szívét, aztán ő egyszer csak azzal az indokkal, hogy élni akar még eltűnik, majd fél éven belül megnősül, és hamarosan többszörös büszke apuka lesz belőle. Elsőre még túlélhető ez a történet, de ha már sorozatosan ez történik, az ember lányában felvetődik a kérdés, hogy a hiba talán mégis csak a saját gépezetében van, és méginkább leértékeli saját önbecsülését. Pláne, ha mindeközben esetleg még valami olyan szervi probléma is kiderül, ami mondjuk még azt is megnehezíti, hogy egyáltalán egyszer anya legyen.
És ha már mindez megvan, akkor össze is állt a tökéletes recept arra, hogy hogyan is veszítse el a nő a maradék nőiességét, amit már piszkosul nehéz vissza állítani- ha egyáltalán még lehetséges.
Pedig erre vágyunk. Arra, hogy valaki megpróbálja. Még akkor is, ha már a legutolsó remény is meghalt. De mégis olyanok, vagyunk, mint az egyszeri királylányok. Ülünk a torony tetején és várunk. Várjuk, hogy egyszercsak tényleg előkerüljön a semmiből az a szőke jóember a koronával a fején, felültessen arra a fránya gebére, és elvágtasson a lemenő nap felé...
Utolsó kommentek