A mézesmadzag és a saller esete... (by A)
"Aki nőből van, az egészen biztosan tudja, miről beszélek. Aki nem tudja, az vagy nagyon szerencsés csillagzat alatt született, vagy majd megtudja. Egy olyan jelenségről van szó, amit mi, nők, amíg világ a világ, sosem fogunk tudni megérteni és megmagyarázni. Csak átéljük, és megpróbáljuk túlélni, mert ugyebár mi erősek vagyunk, meg majd mi megmutatjuk, blablabla…na igen…sosem fogjuk beismerni, de minden ilyen eset után kicsit belehalunk, sőt, mindig kicsit jobban. Mi is történik ilyenkor? Szóval adott egy pasi, akivel voltunk jó kapcsolatban, hosszú kapcsolatban, rövid ámde intenzív kapcsolatban, házasságban…teljesen mindegy, lényeg, hogy szerettük, de vége lett. Majd amikor már éppen kezdenénk kilábalni a krízisből, (pasink irányából természetesen) jön a békülős-újrakezdős fázis, a „valójában mindig téged szerettelek” típusú romantikusba hajló mondatokkal, amitől mindent megbocsátunk, elfelejtünk (persze, hangsúlyozzuk a nagy klasszikust: „megbocsátani lehet, de felejteni nem” – na ez nem igaz, simán el is felejtjük), és jön Pandora, tudjuk, az ő szelencéjével, amiből egyszer régen kieresztette a madárkát, a remény madarát, úgyhogy ezúton is köszi neki, rá kellett volna jobban zárni azt a lakatot! Szóval jön a remény, amitől fel is dobódunk, ekkor mindenki megjegyzi: „Hű, te kivirultál!” És tényleg, így is érezzük. És ettől még jobb lesz, egyre jobb…és amikor ott tartunk, hogy már el is hisszük, nekünk is összejöhet egyszer, akkor: hopp! A pasink visszavonulót fúj, mert „időre van szüksége…” vagy „nem tudom, mit is érzek…” és egyéb ennél brutálisabb verziókat emlegetve, amit mi, nők úgy élünk meg, mintha az elhúzott mézesmadzag nyalogatása közben hirtelen egy büdös nagy sallernek köszönhetően a földre penderülnénk. És mi jön ezután? Egy hatalmas, örök kérdőjel…"
Ez egy újabb rejtély, aminek szerintem egyszerűbb a megfejtése, mint gondolnánk... A pasik általában nem tudják, hogy mit akarnak. És még ha tudják is, ha döntés elé kényszerülnek (mármint magánéleti dolgokból kifolyólag), szörnyűbben viselkednek, mint egy nő, aki hónapok óta nem volt pasival, csoki hiánya van, és még a havi problémái is előjöttek...
A férfi alapból vadász lény. Kell neki a harc, a katarzis élménye, amikor elejti a gyenge őzikét, és amikor a fogait belemélyeszti a éreznie kell, ahogy annak meleg vére végigcsorog az állán... Tudom, kicsit durva hasonlat, de a férfi ha nőről van szó ösztönből van. És ez kell neki. De amint megkapja amire vágyott, azonnal keresni fogja az újat, mert hiányozni fog neki a vadászat és a friss vér szaga...
Azt hiszem nincs itt jó megoldás, és nincs válasz az "örök kérdőjelekre"...Mindez csak akkor fog változni, ha emberünk egyszer rájön, hogy már eleget vadászott, hogy mostmár otthon akar "tehenet tartani a tejért"... de az, hogy melyik mikor jut el idáig soha nem kiszámítható. Van aki már 20 évesen eléri és van aki 50 évesen sem...
A gond csak annyi, hogy nem tudhatjuk előre melyiket fogjuk ki.
DE! A férfi tudja, hogy mi a jó neki. És mint minden ember (mondom MINDEN EMBER!-a nők is) alapból önző, ezért ha valamit el akar érni, azért tenni fog. Nem lesznek elbizonytalanodások, nem lesznek "nemtudommitérzek"-ek, hanem egyenesen előre fog menni, és ha ez kell neki, visz magával. Ha viszont nem, akkor nem ő az, aki kell nekünk, hacsak nem egy szélhámosra vágytunk egész életünkben.
És a megbocsájtás? Hááááááááát ez kemény dolog. Én mindig azt szoktam mondani, hogy haragudni nem tudok sokáig senkire. De megbocsájtani...az már keményebb dió. Mert a lélekben mindig ott marad az a kis szilánk, ami aztán később minden egyes mozdulatnál újra és újra mélyebb lyukat vagdos a szívünkben. Talán sosem fogja átszakítani, de mindig belehasít, amikor megmoccanunk. Olyan lesz, mint egy régi elfeledett szálka a talpunkban....
Utolsó kommentek