Nemrég összeismerkedtem egy anyukával és másfél éves csemetéjével. A gyerkőc isteni aranyos, csupaszív, hihetetlen vidám, és nem mellékesen gyönyörű. Egy aprócska ellentmondás van angyali arcocskáján: a szeme...
A szemében ugyanis teljesen mást látni, mint amilyennek maga a gyerek látszik. Látod benne a magányt, a fájdalmat, az átsírt éjszakákat. De ezek közül egyik sem azért van, mert az anyja rosszul bánik vele, vagy mert nem szereti eléggé. Mindez azért van, mert (ahogy csöpp szájából naponta többször is elhangzik...) "Apa elment..."
Csak két szó, de olyan hihetetlen megrázó tud lenni, amikor az ember mindezt egy olyan helyzetben hallja, amikor nem is számít rá. Miközben játszik, vagy ül az autóban a gyerek, egyszer csak kibukik belőle minden előzmény nélkül. Minden egyes ilyen alkalommal összerezzentem. Igaz, hogy a csöpp gyerek még beszélni is alig tud, de vajon mit élhet át? Mi járhat a kis fejében, és hányszor gondolhat arra a szülőjére, aki arra sem képes, hogy néhanapján megnézze, hogy mi van vele???
Elgondolkodtam rajta, vajon mi is a jó egy gyerek számára? Alap esetben, ahogy anno nagyra becsült főiskolai személyiség lélektan tanárom is mondta, a gyereknek az egészséges mentális fejlődéséhez már kicsi korában is szüksége van arra, hogy mindkét szülővel közvetlen és közeli kapcsolatot ápoljon. De mi van akkor, ha a két szülő viszont nem hajlandó sem közvetlen sem pedig közeli kapcsolatot ápolni egymással? Vagy ha mégis, azt nem a megszokott szeretetteljes módon kívánják alkalmazni...
Vajon melyik a jobb a gyerek számára, ha már úgy alakult a helyzet, hogy nem mehet a megszokott helyzetben mennek a dolgok (azaz nem is megszokott, mert már ez a kuriózum)? Ha csak az egyik szülővel van és a másikat nem is látja, ha az egyik szülővel van, és néha a másikkal, vagy ha ide-oda rángatják? Vagy, ha együtt vannak azok a szülők, de mégis megy a lelki terror és a hideg háború?
Azt hiszem, talán, ha egy kapcsolat nem működik, azt a legcélszerűbb minél hamarabb rövidre zárni, mert talán kevesebbet sérül egy gyerek úgy, ha már a kezdetekkor beleivódik az, hogy csak az egyik szülőjével él. Biztosan hiányozni fog a másik, de talán a közös élmények hiányában nem fog annyira.
A magam részéről sajnos nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy milyen elvált szülők gyerekének lenni. A helyzet az, hogy szerintem senkinek nem ez az álma, de azt hiszem én már így felnőtt fejjel rájöttem, hogy ami nem működik, azt nem kell erőltetni, és ha lehet minél hamarabb véget kell vetni a dolognak, mert egy gyerek szerintem annál többet sérül, minél tovább van húzva az egész történet. Nálam sajnos ez úgy alakult, hogy már elmúltam 21 éves, mikor a szüleim végre meghozták a nagy döntést. Ilyenkor ugyanaz az előnyöd van, mint hátrányod: dönthetsz hogy melyiküket választod, deeeee döntened is kell. Most lehet azt mondani, hogy egy felnőtt embernek ugyan mit kell ilyenkor már eldönteni...nekem ennyi idősen is feltették a kérdést, bármennyire hihetetlen.
Viszont talán ezután a lezárás után csitult végre odáig a dolog, hogy ahogy a filmekben is mondják, már nem haragszom egyikre sem és tudok beszélni (sőt már írni is ide) erről az egészről.
Kedves már meglévő és leendő szülők!
Szépen kérlek Benneteket, hogy olyankor, amikor az önzésetek fontosabb, amikor egy másik nő /férfi közelségét keresitek, amikor nem mentek időben haza, amikor veszekedtek a párotokkal, amikor törik a tányér, amikor nem veszitek fel a telefont, amikor "nem értek rá" jusson eszetekbe: A GYEREK NEM TEHET RÓLA, HOGY ROSSZUL VÁLASZTOTTATOK, VAGY HOGY TI VAGY A PÁROTOK KÉPTELEN NORMÁLIS ÉLETET ÉLNI!!!!
A gyerek feltétlenül és naivan rajong értetek, TI vagytok a példaképe, és CSAK TI léteztek neki. Tudatában vagytok annak az óriási felelősségnek, hogy egy életet vagytok képesek tönkre tenni ezáltal, hogy egy olyan kapcsolatba, majd családba kényszerítitek magatokat, ahol az egyetlen legnagyobb áldozat a gyerek, a SAJÁT gyereketek...?!?!?!
Tessék, kérem gondolkodni ezen.
A másik. Ha egy gyerek így nő fel, ez lesz neki a norma, és akkor ha majd egyszer ő is családot alapít, már teljesen természetes lesz neki, hogy a gyerek születése után egyedül marad a gyerekkel, vagy otthagyja a másikat gyerekestül... Ördögi kör...
Nagyon, de nagyon kevés ellenpéldát azért tudok hozni, szóljon tiszteletükre e pár sor. Felnézek rátok, és büszke vagyok mindannyiótokra, mert Ti már tudjátok, hogy az "én"-ből ha óriási munkával is, de lehet "mi". És annál csodálatosabb dolog szerintem a világon nincs....
Utolsó kommentek