Vajon miért van az, hogy akárhányszor megtörténik, mindig ugyanúgy fáj? Miért van az, hogy amikor az a bizonyos valaki kimondja azt a szót, hogy vége, még századszorra is belehasad a szívünk???Miazistenért fáj mindig ugyanolyan cudarul, mint a legelsőnél? Annyi ilyet végig éltem már, és mindig azt hittem, hogy majd jobb lesz (vagyis nem...reménykedtem abban, hogy ez lesz a legutolsó) de aztán mégis jött az újabb és újabb, és végül mindig ugyanoda lyukadunk ki. Piszkosul fáj még mindig.
De kezdjük csak az elején.
Az első szerelmem soha rám se nézett, inkább a barátnőm kellett neki (azóta már nem a barátnőm...) a második nagy szerelmem azzal a jelmondattal, hogy élni akar még elköltözött egy másik városba, hogy aztán ott "jól kiélje magát"... A harmadik nagy szerelmemről kiderült, hogy még a kilétéről is évekig hazudott, a negyedik ígért mindent, fűt-fát aztán elvett egy nálam jóval fiatalabb csajt, és most várják a közös gyermeküket, az ötödik nagy szerelmemnél rá kellett jönnöm, hogy csak én tartom össze az egészet már évek óta, a hatodik (aki talán nevezhető a legelsőnek is) csak azután jutott el a tudatomig, hogy szeretem, miután már évek óta több ezer kilométer választott el bennünket, és most itt a hetedik, aki ... akire nincs magyarázat. A múltkor olvastam egy olyan kutatást, miszerint az ember átlagban HÉTszer lesz szerelmes élete során. Nos, ha valaki velem számolt, akkor azt hiszem tudja a választ. Én már túlléptem az átlagot.
Jó nagy közhely, de életünk során folyamatosan hidakat építünk mások felé. Vannak hidak kötélből, fából, vasbetonból, akármiből. Vannak keskenyek, ahol csak egy irányba lehet közlekedni, és van ahol már két irányba is. De rá kellett jönnöm, hogy ahhoz, hogy megépüljön nemcsak a mi "matériánkra" van szükség. A hidat a két partól kell elkezdeni építeni, egyszerre, és ugyanazokkal az alapanyagokkal. Mert ha nem így van vagy nem fog passzolni, ha össze érnek, vagy soha nem fognak össze érni. Fontos az is, hogy megfelelő gonddal építsük, hogy ne dőljön össze egy földrengés vagy árvíz miatt. És ami a legfontosabb, hogy ha elkészültünk a remekművel soha ne felejtsük el a nap minden percében megtölteni átkelőkkel oda és vissza.
Azt hiszem nem megy nekem ez a híd építő munka. Valahogy vagy túl nagy lesz az enyém a másikéhoz képest, vagy túl keskeny, de a legrosszabb, hogy középen vagy hézagos marad, vagy a végén derül ki, hogy nem is fog sosem összeérni. Vagy ha csak egy kicsit is összeér jön egy hurrikán és leomlik az egész.
Most újra romokban egy híd. A furcsa az, hogy mindvégig tapasztalatomon alapuló mérnöki pontossággal próbáltam építkezni, de valamiért megint valamit rosszul csináltam... Ha én akartam őt, ő nem akart engem, ha ő akart engem én nem akartam őt.
Bárcsak ne kellene mindent megtervezni, és hazudni a boldogságért. Nem kellene játszani, csak lenni és élvezni az életet együtt az élet örömeit. De az élet nem ilyen. Újra és újra meg kell tapasztalnunk, hogy milyen egyedül maradni. Egy idő után talán már meg is szokjuk, és az válik furcsává ha van velünk valaki. De vajon miért van ez így? Ennyi sérült ember nem lehet!!! Minden pasi nem lehet ennyire őrült! Vagy bennünk (bennem) van a hiba? De ha hibás vagyok (rendben, legyek én az), akkor mindenki más tökéletes?
Néhány napja egy általam nagyra becsült idős pasi azt mondta, hogy ha a kompromisszumokra van szükség akkor az már rég rossz. Szerinte hinni kell, mert mindenkinek megvan a maga párja, és hogy a pasik semmivel sem biztosabbak magukban és az érzéseikben, mint a nők. És hogy ha megtalálom azt biztosan tudni fogom...
Próbálok hinni. Még mindig, pedig egyre kevesebb értelmét látom. Próbálok hinni abban, hogy ez mostmár tényleg az utolsó volt. Megpróbálom eltenni a szívem azon zugába őt, ahová a többit is. Nem most, mert kellőképp elvették a kedvem most ettől az egész "hídépítéstől". De talán egyszer lesz még egy híd. Egy híd, ami középen összeér, és se szél se eső, se földrengés nem szedi szét...
Utolsó kommentek