Néhány nappal ezelőtt használta ezt a szókapcsolatot egy nagyon régi barátom, aki bár a másik nem képviselője mégis sok minden dologban hasonlítunk. Kifejtvén a szó jelentését nagy egyetértésre jutottunk.
Amikor elkezdődik egy emberi élet 100%-ban rá van utalva egy másikra (jó esetben általában) az anyjára. Mert az anyja nélkül az ember palánta sajnos születése után nem érné meg még a másnapot sem. A genetika így bosszulta meg a mi "nagy gondolkodó agyunk" létrejöttének lehetőségét- lehet hogy születésünk után 15 évvel már sugárhajtású repülőgépeket tervezünk, de lábra állni, enni egyedül, vagy bármit csinálni, ami ahhoz kell, hogy életben maradjunk, sajnos szintén "nagyjából" ugyanannyi idő kell hozzá...
Ezért van itt anyu - és persze ha minden tökéletes apu, meg a nagyszülők, papik és mamik meg a szerető család többi része. Ott kezdődik a gond, amikor ez a csodálatos és álomszerű életkép nem a mi családunkról lett modellezve, és úgy növünk fel, hogy soha nem tudjuk meg, hogy milyen érzés is az ilyesmi, és amikor esetleg összetalálkozunk egy (kívülről legalábbis) a fent említett közegben élő emberrel, a szívünk is belefájdul abba, hogy miért pont velünk történik meg az ilyesmi? Miért élnek pont a mi szüleink külön, miért nem tudtunk soha kijönni anyánkkal/apánkkal, miért nem ismerhettük a nagyszüleinket, és leginkább miért nem tudtuk megismerni az igazi, és őszinte szeretetet?
Csak gyűlnek a miértek, és a vágyak a már soha meg nem történő eseményekre és soha meg nem kapható érzésekre. Mert útközben sajnos még ha felnőtt korunkra rendeződnek is a viszonyok azokkal, akikkel eleve is jónak kellett volna lenni, már beleég a zsigereinkbe a bizalmatlanság. Már sosem fogjuk tudni elengedni magunkat a másik szeretett (vagy szeretni akart) személy mellett, és mindig bennünk fog motoszkálni az az érzés, hogy vajon az ölelés meddig fog tartani, és hogy vajon mennyire igaz? Hogy mikor válik a rózsaszín álomvilág újra rémálommá? És a legrosszabb az az egészben, hogy sajnos egy idő után már azt is tudni fogjuk, hogy ez a rémálom nem fog véget érni egy izzadt végigsírt, és végigüvöltött éjszaka után felriadva.
Pedig vágyunk rá. Vágyunk arra, hogy a hiány, ami lelkünket nyomorékká tette egyszer majd befoltozódjon valaki vagy valami által, keressük azt a bizonyos valódi szeretet... Próbálkozunk párkapcsolatok ezreiben megtalálni, és kétségbeesetten kapaszkodunk minden egyes emberi lénybe, aki csak egy kedveset is szól hozzánk észre sem véve azt, hogy közben talán teherré válunk a számára, de oly módon szomjazzuk az érzést, melyet sosem éltünk át, hogy bármire képesek lennénk érte....
De mégis...ha oda kerül a sor, hogy valaki úgy dönt felkarolja beteg lelkünket és gyógyszer akar lenni megfutamodunk, mert már reflex szerűen húzzuk össze magunkat, mert attól tartunk, hogy ha eddig nem sikerült, vajon ez miért sikerülne mégis?
Aztán egyszer csak eljutunk abba a korba, hogy mi magunk is szülők legyünk. És jönnek a kétségek, és a kérdések: Vajon én is olyan leszek, mint ő volt? Vajon nekem sem fog sikerülni? Vajon az én sem tudom szeretni már majd a gyerekem a saját elrontott gyerekkorom miatt??? Jó anya/apa leszek?
Nem tudhatjuk a választ, amíg ki nem próbáltuk. De a remény megmarad, és talán majd saját gyermekünk feltétlen szeretete mankóként szolgál majd és visszasegíti lelkünket az önzetlen és örök szeretethez, ahhoz hogy "felálljunk" és újra kezdjük azt, melyet ha gyerekként nem is, de szülőként ha igazán akarjuk még átélhetünk.
Utolsó kommentek