Minden ember életében eljön az az idő, amikor túl lő a célon, amikor betelik a pohár, amikor úgy érzi, hogy a világ és mindenki a világon ellene van. És akkor az ember egy idő után önmagát és másokat megalázó, és tönkretevő pusztításba kezd...
Én most vagyok túl életem első ilyen szakaszán. Azt hiszem most sok pasi azt mondaná, hogy hisztiztem egy jót, de az a helyzet, hogy néha, nagyon néha nálam is betelik a pohár, és ilyenkor sajnos teszek olyan dolgokat, amik nem feltétlen egy tanult nő ismérve...
Azt hiszem sok embert megbántottam, de bízom abban, hogy a barátaim mivel tudják mit miért tettem nem fognak megvetni. Mert sajnos túl sok minden történt. Mind magánéletben, mind más egyéb téren. Úgy érzem kicsit meg-és kiégtem. És mindemellett itt van ez a szörnyű kapuzárási pánik, hogy mi lesz velem, ha egyedül maradok, ha nem lesz soha társam, gyermekem... Úgyhogy romboltam magam, ahogy kellett, és ezért jól meg is kaptam a magamét, ugyanis majdnem nyakamat szegtem egy balesetben a bénaságom miatt...De itt vagyok még, azért is, nem adom fel, és most eldöntöttem: JÖHET A REHAB! Még nem akarom leírni magam teljesen. Ezért útra keltem. Nekem ilyenkor ez az egy segít...
2 napja itt vagyok egy kis vidéki városban egy barátnőm és gyermeke vendégeként. Csodálatos a csend, a nyugalom és az emberek közvetlensége. Nagyokat sétálunk, és ahogy nőként kell: gyógyshopping hegyek, kávé, pedikűr, kozmetikus, meg hamburgerzabálás a napi program. Valahogy fura, hogy néha az ember pont az idegenektől kapja a legtöbb jó szót. Ma egy cipőboltban a kereskedő hölgy (aki végül 2 pár csoda cipedlit vetetett meg velem) azt mondta, hogy aki itt cipőt vett annak eddig mindig szerencsét hozott. Szóval holnaptól az egyiket mindenképp hordani fogom, és mindenképp be fogok számolni, amint megtörténik az a bizonyos szerencse. :)
Gyerekes, de valahogy az jutott eszembe, hogy hátha ha felveszem és összeütöm a sarkam, akkor úgy járok majd mint Dorothy és visszajutok Cansas Citybe, és minden olyan lesz, mint régen volt. Igaz a cipő nem piros és nem is Cansas-be vágyom, de talán a többi stimmelhet még...
Furcsa, mióta itt vagyok igazából nem foglalkozom a problémáimmal, kicsit eufórikus hangulatban próbálom befogadni, amit a környezet ad, tanít. És bár tudom, így nem oldódnak meg a problémák, de a szívem és a lelkem csillapodik kicsit, és talán később könnyebb lesz tovább lépni, vagy megoldani a dolgokat.
A sors mindig tanít. Miközben itt ülök és írok, tinédzserek gitároznak az ablak alatt, és régi rock dalokat játszanak. Nosztalgiázom... Azok az idők sem voltak mindig felhőtlenek, sőt akkor sokkal tragikusabban fogtam fel, mint most. Rá kell jönnöm, talán a mostaniak is eltörpülhetnek még a jövőbeliektől. Aztán itt van a barátnőm. Szerelmének gyümölcse csodás, gyönyörű, de vajon biztosan egyedül kell mindezt? Nem ő választotta, de azt hiszem ez egy újabb dolog, amit meg kell jegyeznem, mégpedig, hogy jól meg kell gondolnunk, hogy kit választunk... Figyelem a jeleket, mert hiszek bennük, csak sajnos néha nem látom őket hiába szúrják ki a szemem.
Sokszor azt érzem, hogy rögvest rendbe jönne minden, amint lenne valaki, aki mellettem van, egy társ. De sajnos tudom azt is, hogy addig, amíg magamban nem teszek rendet, sajnos az a bizonyos sem lesz mellettem. Szeretnék felállni, és mindent újra kezdeni. Vajon lehetséges még? Vajon van még remény arra, hogy boldogok legyünk? Keresem a válaszhoz vezető utat...
Utolsó kommentek