VALLOK-VÁLLALOK-VÁLOK, VALLUNK-VÁLLALUNK-VÁLUNK...

Egy újabb játék a szavakkal. De sajnos egyre több emberrel fordul elő a három szó egy összetételben.

20 éves voltam, mikor nekem is át kellett élnem azt, amit már sokan gyermekkorukban megtapasztalnak, mégpedig azt, hogy elváltak a szüleim. Akkorra már nagyon sok barátom, ismerősöm volt hasonló cipőben, és mikor együttérzést várva beszámoltam a történtekről, annyit kaptam csak: "Üdv a klubban"...

Nos ha jól emlékszem Woody Allen mondta azt, hogy olyan klub tagja nem akarok lenni, ahová felvennének...hát ebben az esetben igencsak egyet értettem vele, és most is így érzek. De vajon miért divat mostanában válni?

Azt hiszem pályát tévesztettem. Válóperes ügyvédnek kellett volna mennem. Mindig lenne munkám, és tele lennék pénzzel. Nem lenne gondom semmire, maximum házasodni nem tudnék soha, mert amint kiderülne, hogy mi a szakmám a pasik elpucolnának  messzire, de olyan gyorsan hogy még kondenzcsíkot is húznának maguk után... Jó, nem mintha most nem ezt tennék, de lehet a tudománynak jót tennék vele, hiszen azonnal bebizonyíthatnám, hogy az ember képes fénysebességgel közlekedni :)

Valahol olvastam nem is olyan rég, hogy Magyarországon egyre több a válás. Ez nem kellemes dolog, és bizony elég szomorú. De a legszomorúbb a mondat folytatása volt: "azonban ha már egyszer kell, akkor legyünk rá felkészültek." -nos itt kicsit elgondolkodtam. Miért kell felkészülni rá? És a válasz egyszerű:  mert az az ember, akiről egykoron azt hittük, hogy ő az igazi, akivel egy életet készültünk leélni, akivel gyerekünk van, vagy akiről azt hittük, hogy örökre szeretni fog, és örökre szeretni fogjuk, most gusztustalan módon aláz bennünket úgy és ott, ahogy és ahol csak tud. Amikor az ember kimondja azt a bizonyos "igen"-t még nem gondol rá, hogy lehet egyszer egy második igen is, amikor majd azt kérdezi a bíró, hogy akkor most tényleg el akarsz-e válni?

Milyen fura, hogy  ugyanúgy végződik, ahogyan kezdődött...

De miért válik az ember ilyenné? Miért bántja a másikat, akiért korábban az életét adta volna? Mondják, hogy a szerelem elmúlik. Ez oké, de miért kell így véget érnie? Soha nem értettem a sunyiságot, a hazugságot, a dolgok eltussolását egy kapcsolatban. A legjobban azt tudjuk megbántani, aki igazán közel áll hozzánk, és ez bizony a családunkon kívül a párunk az egyik olyan ember, akivel ez megtörténhet. És a baj, hogy nagyon sokan meg is teszik.

A szerelem vak. Ez nem újdonság. Olyan sok embertől hallottam azt, hogy a másik megváltozott, vagy félre ismerte. Pedig szerintem nem, csak egyszerűen nem látott a rózsaszín felhő mögé, pedig azért csak be kellene látni, hogy valamennyire ismernünk kellene azt az illetőt, akivel összekötjük az életünket, ha már úgy döntünk, hogy tényleg megtesszük. Biztosan változunk és más is változik élete során, de ettől még a lényeg, a személyiség igencsak ugyanaz marad. Nem tudom, hogy mennyire lehet okos előre az ember, de egy valamire nagyon oda kellene figyelni:

Ezeknek a történeteknek ugyanis a legnagyobb áldozatai a gyerekek. Először is azért, mert ha nem olyan családmodell kerül a szemük elé, ami az általános szellemi, és mentális fejlődést leginkább segíti-és ugye amit a közvélemény is jónak tart - sajnos igencsak bele kerülhet abba a hibába a későbbiekben, hogy a gyerkőc felnőttként ugyanabban a cipőben fog járni, mint szülei - nincs törvénybe vésve, de a tapasztalataim alapján így látom. A másik dolog pedig, hogy egyszerűen fogja magát és nem házasodik. És ezután jön divatba az "együtt élünk de nem vagyok házasok" mizéria. Bizonyára tényleg vannak néhányan, akik ezt tényleg komolyan is gondolják, és boldogok így, (személy szerint én is ismerek ilyet) de szerintem a legtöbb csak fél attól, hogy ha esetleg oda kerül a sor ne kelljen egy ilyen procedúrán végig mennie.

De egy kapcsolat nem arról szól, hogy felvállaljuk egymást? Felvállaljuk az együtt élés minden törvényes és nem törvényes oldalát? Ha nem így gondoljuk, akkor egyáltalán minek?

Már nem hiszek a nagy Ő-ben. Nem hiszek abban, hogy valakivel boldogan fogok élni, amíg meg nem halok (halunk, hal... -remény hal...stb ), de abban hiszek, hogy ha két ember csak egy kicsit is, de őszintén kölcsönösen szereti és tiszteli egymást először is nem vágja át a másikat, másodszor pedig ha mégis oda kerül a sor, hogy rájönnek, hogy nem illenek össze azt emberhez méltó módon teszi, és nem folyamodik mindenféle eszközökhöz.