Néhány nappal ezelőtt láttam egy filmet. Nem volt egy nagy Hollywood-i kasszasiker, hiszen ha az lett volna bizonyára hallottam volna már felőle. A mondanivalója viszont nagyon megérintett több okból is.

A film főszereplője egy fiatal fickó, aki néhány éve házas. A kapcsolatuk azonban szépen lassan el kezdett romlani, és egy idő után már felmerült a válás gondolata is. Ám a pasi (a nagy átlaggal ellentétben) nem akarta feladni a küzdelmet, ezért apjától kért segítséget, aki adott neki egy könyvet, ami az általa kipróbált tanácsokból állt, ami 40 nap alatt rendezi a helyzetet, mert ahogy mondja nekik is volt problémájuk az anyjával, és ő végigcsinálta, hogy visszaszerezze őt. Főhősünk is végig csinálja a 40 napot, és ezidő alatt megtapasztalja, milyen Istenhez közel kerülni, és tőle kérni dolgokat, meg hát egyáltalán hinni a létezésében. A dolog happy end-del végződik, 40 nap múlva természetesen nagy viszontagságok után kibékül a pár, mikor is kiderül, hogy ezt az egészet anno nem is az apja csinálta az anyjával, hanem fordítva. És ekkor megértettem valamit. Mi nők annyi áldozatot vagyunk képesek hozni olyan férfiak miatt, akik egyáltalán meg sem érdemlik azt, hogy foglalkozzunk velük. De sokszor az ember lányának mérlegelni kell, pláne, ha már "családról" beszélünk. Nem tudom, hogy milyen anyának lenni, de nagyon remélem, hogy egyszer az életben majd meg fogom tapasztalni, de azt látom, hogy ha egy nő anya lesz sokkal óvatosabb lesz, ha eljön a "lépés" ideje. Mert a gyerek a legfontosabb. Csak azt az egyet nem tudom eldönteni, hogy vajon melyik döntés lehet jó (vagy kevésbé rossz) egy gyermek számára? Azt hiszem itt nincs és soha nem is lesz jó döntés, mert nem tudhatjuk, hogy hogyan fog reagálni dolgokra, mert bármennyire is gyerek, attól még külön személyiség, bár azért vannak dolgok, amik egyformán működnek. Sajnos egyre többet tapasztalom, hogy a gyerekek egy  szülővel nőnek fel. És aztán ők is szinglik lesznek, vagy ha mégis találnak maguknak valakit a végén ők is elválnak, mert valahogy ez lett beléjük kódolva. Jónéhány olyan pasival találkoztam már, aki azért nem volt képes végül rendes kapcsolatot és apa szerepet kialakítani, mert a saját apjával nem volt jóban, vagy egyáltalán nem is tartotta vele a kapcsolatot. Talán tényleg csak a nők képesek azonnal szülővé válni, ahogy megszületik a gyermekük?(no persze itt is vannak sajnos kivételek, de azt hiszem talán jóval kevesebb) A férfiak az utóbbi időben sokkal inkább a vadászatra specializálódtak. Egyre kevésbé keresik a nyugalmat, a család melegét. Talán ezért is van egyre több "mertoszexuális" fickó...talán félnek a haláltól, az öregségtől...az élet rendjétől...a kötelességektől...önmaguktól...és ezért marad az élet minél nagyobb és tartalmasabb kiélvezése,  és megpróbálnak minél többet kihozni magukból, vagyis abból, amit az egójuk diktál. Csak felteszem én a kérdést: egy ilyen pasi, amikor már majd öreg lesz, annyira öreg, hogy  legféltettebb testrészének működése is már csak emlék lesz, vajon ki fogja ápolni? Ki fog ott lenni vele, mikor beteg lesz? Ki nyitja rá az ajtót, segít neki enni, öltözni, kimenni a wc-re? Ki fog mellette lenni a végső órán? 
Talán akkor...talán akkor majd rájönnek végre, hogy mit is jelent a saját család, az igazi család, és tudnák már értékelni azt...csak akkor már késő lesz.

A másik dolog, ami tanulság volt a filmből az a hit. Én, mikor megszülettem a szüleim úgy döntöttek a kezembe adják a döntést, hogy válasszak magamnak hitet.  Most szeretném elmondani elöljáróban, hogy senki hitét nem akarom ezzel megsérteni, ez az én véleményem, és az a helyzet, hogy igazából nem is  tudom, hogy jó-e, hogy így alakult, mert végül hit nélkül maradtam több soron. Ugyanis nemcsak a vallásban nem találtam meg a hitem, hanem magamban sem, és talán a kettő közt lehet valamiféle összefüggés...nem tudom... Egy viszont biztosnak látszik számomra: a magamban való hit sokkal, de sokkal fontosabb lenne, mint az, hogy bármi másban higgyek. És az a furcsa, hogy ha úgy vesszük egy felsőbbrendű dologban való hit  egy ember számára sokkal könnyebnek tűnik, mint a saját magába vetett hit, pedig Isten (nevezhetjük bárminek, hívhatjuk bárkinek) soha sem volt bizonyított, hogy létezik(ezalatt azt értem, mivel eléggé materialista vagyok, hogy nem kézzel fogható), viszont mi magunk tudjuk, hogy létezünk. Szóval lefordítva kicsit konyhanyelvre: minden másban hamarabb tudunk hinni, mint magunkban. Pedig azt hiszem ez minden, legfőképp a boldogság alapja. Csak az a gond, hogy míg az Istenben való hitet nincs mi megrendítse (hiszen ahogy én látom a létezését sem megerősíteni sem megcáfolni nem lehet), a magunkba vetett hit sokkal hamarabb meg tud rendülni. Elég néhány rossz szó, vagy tapasztalat, elég egy csalódás, és azonnal vége, míg egy Istenben való hit eltántoríthatatlan.

Talán ezért függ össze a kettő. Talán, ha képesek vagyunk hinni valami hihetetlen dologban, akkor egyszer majd képesek leszünk magunkban is úgy hinni, ahogy az tényleg jó lenne, és ami a javunkra szolgál.