Amikor még kisgyerekek voltunk  az ösztöneink mondták meg, hogy mit tegyünk. Sírtunk, ha valami bajunk volt, és nevettünk, ha boldogok voltunk. De mind emellett folyamatosan tapasztaltunk is. Így váltunk végül felnőtté...

De induljunk ki a kályhától(szó szerint), hiszen azt mondják minden onnan indul...

Tehát például, ha télen a forró kályhához nyúl egy gyerek és jól megégeti vele magát, az tutti biztos, hogy soha többet nem kell neki mondani, hogy ne menjen közel hozzá.

Az effajta gyermekkori bölcsességünk azonban ahogy kezdünk felnőni, nem tudni miért, de elkezd visszafejlődni.Talán azért, mert már nem feltétlenül fizikai szinten tapasztaljuk az fájdalmas érzéseket, hanem inkább a lelkünkben, a szívünkben. De míg a hegek a bőrünkön akár egy életre is megmaradnak, és emlékeztetnek tragédiánkra, addig sajnos néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni a lelkünkben lévő fájdalmakról, ami igazából nem is lenne gond, ha tanulnánk belőle. Az érzelmi sérülések azonban hiába hagynak nyomot, valahogy tudjuk úgy plasztikázni, hogy a végén (ha csak számunkra is) de láthatatlanná válik a heg.

Ezért van az, hogy bizony vagyunk egynéhányan, akik újra és újra megégetjük magunkat pontosan ugyanazzal a forró kályhával, hiába mondják hogy forró, sőt hiába tapasztaljuk meg saját magunk is akár százszor, ezerszer.

De hogy miért is tesszük mindezt? Mert komoly felnőttnek képzeljük magunkat, és úgy érezzük, hogy már kellőképp vastag teflonbevonatot képzett a kezünk (szívünk) körül az idő, a tapasztalás, és már nyugodtan hozzáérhetünk a forró kályhához, bennünket bizony az már nem fog odakozmáltatni...

Mert egy felnőtt már megteheti, amit akar, már nincs ott anyu, vagy apu, aki megmondja, mit hogyan csináljunk, hogy mire vigyázzunk, és bár akkor is megégettük magunkat, hogy ellenkezzünk velük, hogy majd mi megmutatjuk, de legalább tudtuk, hogy többet nem fogjuk. A gyermeki létből nagy felnőtti öntudatra ébredés egyik legnagyobb rejtélye és legnagyobb hátránya ez a tulajdonság. Nem is tudom minek nevezzem. Önfejűség? Szabad akarat? Vagy csak a gödörbe beleesés újabb esete?

Ha fizikailag történik valami velünk, miért leszünk utána sokkal óvatosabbak, ha hasonló szituációba keveredünk, és miért nem tudunk ugyanolyan elővigyázatosak lenni, ha egy lelki sérülést készülünk újra elszenvedni? Talán azért, mert a lelki sebek láthatatlanok, és nem emlékeztetnek egy idő után már nap mint nap elszenvedett fájdalmainkra. A seb begyógyul. De ahogy a kezünkön a vágás, ez is nyomot hagy, bármennyire is nem szeretnénk, és ha újra felszaggatjuk még nagyobb heg fog rajta képződni, és egy idő után már eltüntethetetlen lesz. A szívünk megkeményedik, és egyre kevésbé leszünk fogékonyak az érzésekre, és talán egyre kevésbé fog fájni. És ha teflont nem is tudunk növeszteni a szívünk köré egy fogókesztyűt mindenképp rá fogunk erőszakolni, még akkor is ha nem illik rá.

Pedig sokkal egyszerűbb lenne, ha elsőre is tudnánk tanulni a hibáinkból. Ha nem mennénk mindig a saját fejünk után, hanem néha megállnánk egy kicsit, és végig gondolnánk, hogy "hogyisvanez?" Nos azt hiszem ez egyik olyan dolog, ami igazán nehéz az életben. Jelenleg én is ezt tanulom :)